Libatoll és Mea Culpa

 

Ősi történet az emberi hiszékenységről és a barátság eldobásáról. 

Kicsi Libatoll réges-régen, az ősi Liba törzs földjén megszületett. A családban ő volt az elsőszülött. Nőtt-nőtt kicsi Libatoll, majd megszületett testvérkéje. Testvérke is nőtt, ő volt a család szemefénye. Bármit tett, mindig Libatoll volt a bűnös. Libatoll 12 évesen már tudta, ő bűnbaknak született ebben az életében. Ha elveszett valami, vagy testvérke összetörte, ő kapott érte, mert a kicsit nem lehet bántani. Libatoll felcseperedett, 19 évesen elkerült otthonról, párt választott magának. Egyszer csak a kezébe került egy iromány, egy híres ember tanítása. Libatoll érezte, tudta, ez az, ami kell neki. Felkereste a nagy embert, ő bevette a csapatába tanulni. Itt sok barátra szert tett, sok szépet s jót tanult, amit sehol máshol nem lehet megtanulni. Libatoll dolgozott, tette, amit tennie kellett. Voltak itt furcsa emberek is, ha valaki tett vagy mondott valamit, ők jelentették a felsőbb vezetőnek. Ők voltak a spiclik, akik mindenkivel szemben mézes-mázasak voltak, de a szívük helyén egy beültetett csip volt csupán, amiben érzés semmi nem volt. Kicsi Libatoll mindig másokért dolgozott, másoknak tett jót.

Egyszer aztán történt valami. Volt egy néne, aki akkor már 12 éve gyűlölte kicsi Libatollat, ő nem tudta miért. A környezete tűzbe ment volna kicsi Libatollért, a néne pedig gyűlölte. Ez a néne mondott kicsi Libatoll barátainak valamit, amit állítólag kicsi Libatoll neki mondott. Libatoll furcsállta, mit mondhatott volna egy iránta gyűlölettel létező nénének. Barátai nem neki hittek, elkezdődött a vádaskodás. Kicsi Libatoll nem állt ki magáért, nem látta érdemesnek, ha barátai ellene fordulnak, egy idegen mellé állva, ám legyen. Rájött, a barátok álbarátok és álszentek. Majd eljön az isteni igazság pillanata is. Kicsi Libatoll rájött, ő rosszabb a gyilkosnál, mert egy gyilkosnak is joga van tudni, mivel vádolják. Neki ezt sem adták meg.

 Kicsi Libatoll emésztette magát, mit mondott ő, annak, aki őt gyűlöli. Párja látta önmarcangolását, kézen fogta, eladtak mindent, vettek két batyut, telerakták hamuban sült pogácsával és elindultak életük végéig tartó zarándoklatra.

Senkitől nem búcsúztak, ennyit mondtak, mikor a települést elhagyták: Isten óvjon mindenkit, Mea Culpa, Mea Culpa.  Évtizedeken át barangoltak, gyalogoltak már kézenfogva, mikor egy francia tengerparti településre értek. A falu éttermének teraszán egy szomorú szemű nő ült, nézett a messzeségbe. Már közel 50 éves volt. A nő két alakot pillantott meg, kézen fogva támogatták egymást. Közeledtek a szomorú szemű nő felé, odaköszöntek neki, Isten áldja, Mea Culpa, Mea Culpa.

A nő felkapta a fejét, kérdőn nézett a vándorokra, vajon honnan ismerős ez a két ember ezzel a köszöntéssel. Nem tudta.

Teltek múltak az évtizedek, a két vándor elcsigázva, de még mindig egymás kezébe kapaszkodva odaért a réges-régen elhagyott település határába.

Rozzant, düledező ház állt a település szélén, magányos öreg néne üldögélt a kerítés előtt a padon. Nézte, nézte a közeledőket. Ók köszöntek neki, Isten áldja, Mea Culpa, Mea Culpa, majd eltávolodtak tőle.

Néne csak nézte a távolodó vándorokat, és kérdezte a nagy csendtől, vajon miért maradtam így magamra. Állandóan sopánkodott, kesergett magában, de annyi esze nem volt soha életében, hogy embernek vegye a másikat, ne zsákmánynak.

Reggel ment a postás, néne még mindig a padon üldögélt.

Egy hét múlva megkondult a harang, temetésre hívta az embereket. Nénét temették. Hárman voltak a szertartáson, a pap és a két vándor.

A temetés végén ennyit mondott a két zarándok, Isten áldja, Mea Culpa, Mea Culpa, bevégeztetett.

Újra útra keltek, talán még ma is vándorolnak valamerre a messzeségben.

 

           Mónika

 

 

 A Bölcset a tudásvágy, és a megtapasztalás vezérli...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mai dátum
Képek